Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ami nem öl meg...

2017.04.13

          Amióta az eszemet tudom, fájnak a lábaim. Vittek engem a szüleim mindenhová, csakhogy senki nem a jó helyen és a jó eszközzel kereste a bajt, szóval jó sokáig úgy voltam, hogy "fáj a gyerek háta, lába, biztos azért, mert nő..." Asztmám is volt, de ettől még csak kell lenned valaminek, ha nagy leszel, és én állatorvos akartam lenni. Már középiskolába is általános állattenyésztő szakra jártam, ahol valamiért ilyen merész elképzeléseik voltak 15 éves kislányokról (is), hogy fel tudják lódítani a 32 kilós tápos zsákot a pótkocsira. Nem bírtuk. Én nem.

Néha egyszerűen csak nem bírtak el a lábaim (még a 36 kilómat sem), néha iszonyú fájdalmaim voltak. Emlékszem, úgy 15 lehettem, amikor három napig feküdtem az ágyban, felkelni nem bírtam a fájdalomtól, és zokogtam, mert meg voltam győződve arról, hogy tolószékbe fogok kerülni.

Egy szép napon, amikor a gyakorlaton ismét rosszul lettem, az osztályfőnököm megmondta, hogy "ilyen beteg gyerekből sosem lesz állatorvos". Hazamehettem a gyakorlati telepről, de csak úgy, hogy aláírtam egy papírt, hogy "önkényesen távoztam". Ha az lett volna rajta, hogy "betegség miatt", akkor nem lett volna semmi baj. Így azonban aláírtam a kirúgatásomat.

A bajt fokozta, hogy kívülről továbbra sem látszott semmi rajtam, így a családom meg volt győződve róla, hogy tettetem a betegséget.

Ott állt egy alig 16 éves gyerek, aki ilyeneket kap a fejéhez, akinek minden álma most szakadt össze, akinek egyenesen azt mondták, jobb, ha befekszik a lovak alá, és akinek komoly fájdalmai vannak.

Ekkor ismertem meg Johnnyt, a maga pozdorjává zúzott lábaival és álmaival. Az első perctől, hogy Forma-1-re kapcsoltam a tévét, nekem ő volt a kedvencem. Nem az eredményei miatt (néha ha egy-egy pont leesett neki), hanem a története miatt. És én, ahelyett, hogy a lovak alá feküdtem volna, kreáltam egy új álmot magamnak: forma-1-es újságíró leszek!

Felnőttem, ő  megöregedett. Újságíró vagyok, fordító, nyelvész, majdnemdoktor. Ő kommentátor. Volt egy jótékonysági gokartnapja, amire attól a perctől kezdve minden évben átrepültem a fél kontinenst, hogy először volt rá pár fillérem. 2006 óta (2015 végén tartották az utolsót). Onnan vannak a barátaim, kis túlzással tőlük tanultam meg angolul. Nem tudom, ha Johnny és az ő története akkor nem ér el hozzám, vajon tényleg befeküdtem-e volna a lovak alá. Azt tudom, hogy nem ez lenne az életem, amit ma élek.

A történet, ami megváltoztatta az életemet, 2016 novemberében látott nyomdafestéket (Johnny Herbert: Ami nem öl meg...). Johnny maga írta le, a maga hihetetlen humorával, úgy, hogy majd lefordulsz a székről a röhögés miatt, amikor olvasod. James Hogg segített neki abban, hogy "a herberti tört angolságot királynői angollá változtassa". Drága James, alig pár levelet váltottam vele, de tudtam, hogy nem lehet véletlen, hogy ez a két ember egymásra talált...

Szóval, itt volt a történet, aminek jó részét azért Johnnyval megéltem én is, a humor, amit 11 éve személyesen tapasztaltam meg majd' minden évben, és egy előadásmód, ami fordításért kiáltott. Aztán itt volt a Babits műfordítói pályázat...

Mivel drága Johnny e-mail címét azóta sem tudom (és eddig soha nem is volt szükségem rá!), ezért bizonyos (akkor még) vadidegen James Hogg-t kerestem fel, hogy közvetítse már az illetékes felé azon kívánságomat, hogy a művet ide nevezni, majd fordítani szándékozom. Korábbi könyveim a Kossuth kiadónál voltak, amikor megkerestem őket a próbafordítással, adtak is kiadói nyilatkozatot a Babitshoz egyből...

Azóta már tudom, hogy a Berni egyezményre hivatkozva kérdés nélkül beadhattam volna egy 10.000 karakteres próbafordítást, s ugyancsak erre az egyezményre hivatkozva a szerző kizárólagos, nem átruházható, nem kereskedelmi joga az, hogy meghatározza (ha akarja), hogy az ő művét X nyelvre csak XY fordíthatja le. De akkor én ezt nem tudtam, és mivel James sem tudott ehhez hozzászólni, az ügynökük meg szabadságon volt (a pályázatot ugyan már beadtam, mert NEM kérték az ELŐZETES szerzői hozzájárulást), azért mégis úgy gondoltam, hogy van annak az ügynöknek ügynöksége, akiknek volt nemzetközi-jogi osztályuk, akiknek területi ügynökségük, akiknek magyarországi alügynöksége... Őket úgy hívják, hogy Andrew Nurnberg Literary Agency, Hungary (továbbiakban AN).

Felhívtam őket másnap, de a telefonban elmondták, hogy fogalmuk sincs sem a szerzőről, sem a műről, ennek utána kell nézniük. Délután visszaszóltak, hogy igen, valóban őket kell keresnem. Mondtam, hogy fordítói pályázat, a szerzőt gyerekkorom óta ismerem, amúgy roppant marginális mű, csak be szeretném adni. Az neki is jó lenne, ha véletlenül nyerünk, meg nekem is, meg a Kossuth kiadó (nem egy kis zugkiadó, vagy valami al-Alexandra) azt mondta, ha minden OK, akkor ők vállalják a kiadást.

Erre mondták, hogy rendben, ők elintézik, lerendezik a külföldi ügynökséggel, ez a dolguk, írjam meg ezt angolul e-mailben. (Nem azért, de ezt ők nem tudták angolul megírni?? Ez a dolguk, nem??) Megírtam. Elküldtem.

Ki tudja, hogy ebből mennyi jutott ki az ügynökségi labirintus melyik zugáig (mivel szerzőm ügynöke még mindig szabadságon volt). Két nap múlva azt a választ kaptam, hogy minden az övék, azt üzente vissza a kinti ügynökség, hogy "unfair lenne a szerzővel, ha ezt engedélyeznék, mielőtt keresnek egy rendes kiadót számára" (erősen kérdéses angolsággal az idézetnek tűnő angol mondat!!), és hogy őket bízta meg a kinti ügynökség, ezért most ők kiajánlják a könyvet magyar kiadóknak.

Írtam nekik, hogy szeretném tudni, ki mondta ezt (már, hogy én "unfair" kívánok lenni az emberrel, aki pici szívem egyik legnagyobb bajnoka és személyes jó ismerősöm, illetve, hogy a Kossuth kiadó "nem rendes" kiadó), illetve, hogy ha és amennyiben erre "rendesebb" kiadót találnak, mint a Kossuth, s én neadjisten kapok erre egy Babitsot, akkor maradhatok-e a mű fordítója. Minden kérésemet megtagadták, majd közölték, hogy a mű az övék, a szerzővel kizárólag rajtuk keresztül léphetek kapcsolatba, és ha találnak rá kiadót, majd megadják nekik az e-mail címem (persze, mint Bill Clintonét, gondolom), ennyit tehetnek az érdekemben.

Írtam szegény Jamesnek megint, de persze innentől az ő keze is meg volt kötve. Hagytam közös barátnál üzenetet Johnnynak, de vagy sosem ért el hozzá, vagy neki is meg voltak tiltva ekkor már a jogai (amikről, persze, elsőkönyvesként nem is tudott). És az AN-nek is megírtam, hogy ez a részükről nem volt fair (hiszen általam már elkészült egy darab a fordításból, sőt, kritika született a műről és pályázás alatt áll).

Közben értesítettem a Kossuth kiadót is az esetről, akik természetesen szintén fel voltak háborodva, és közölték, hogy ez nem az első ilyen eset az AN részéről, amivel találkoznak. (Hát akkor NO COMMENT, kérlek...)

Sokáig nem tudtam, mitévő legyek, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy levelem eljutott a kinti ügynökséghez, s valóban ők küldték vissza azt az angoltalan angol választ. Ezért egy szép napon (miután a Berni egyezményből megtudtam mindazt, amit, és ami azt jelentette, hogy eladhatja az AN a könyvet BÁRKINEK a Föld nevű bolygón, ha Johnny azt mondja, hogy én fordíthatom magyarra, az az ő elidegeníthetetlen joga, és akkor márpedig úgy kell lennie), megkértem Erikát, aki egy barátom, de mesteri ügynök is és kitűnő tudója az angol üzleti levelezésnek, hogy írjon már egy levelet in my name a kinti ügynökségnek, megkérdezvén, hogy találkoztak-e a problémával, s mi a teendő.

Erika írt is, 2 nap múlva kaptunk is választ, a nemzetközi-jogi alosztálytól, olyan angolsággal, hogy ezért engem már gimiben meghúztak volna a félévi vizsgán angolból (és ő anyanyelvi, utánanéztem, állítólag angol szakot végzett, BA-t, Londonban!). Továbbá funkcionális analfabetizmus is erősen fellelhető volt, hiszen azt kérdeztük, hogy a szerző morális hozzájárulását és engedélyét a fordítás elkészítéséhez megkaphatjuk-e, erre azt válaszolták, hogy ők Johnny ügynökei, és MINDEN jog az övék, és az ő nevében megtiltják most és mindörökre, hogy én publikáljam a műből készült fordítást bármilyen platformon! Morális, fordítási engedélyt kértem, nem publikálási jogot! Azért a nemzetközi-jogi alosztályon tudhatnák, mi a különbség a szerző morális és kereskedelmi jogai között. Meg azt is, hogy a szerző morális jogaival semmilyen körülmények között nem rendelkezhetnek.

Ismét írtunk Erikával egy levelet, helyesbítettük az ő értelmezését, megmondva, hogy csak fordítási és nem publikálási engedélyt kértünk. Ismét beidéztük a Berni egyezményt (mert Erika már idézte nekik korábban is), majd, mivel a hiánypótlásra a határidő lejárt, a pályázat már bírálat alatt volt, szóval tájékoztattuk őket, hogy köszönjük, már nem kell a szerző engedélye (10.000 karakterhez, pályázatra amúgy sem kellett volna)!

Itt a levelezés megszakadt. (Később a történtekről hivatalos levél formájában tájékoztattam a Kulturális Államtitkárságot.)

A műnek, erősen marginális mivolta miatt, egy átlagos árú magyar kiadással számolva kb. 80 font piaci értéke van. Ez lenne kb. a teljes összeg, amit össze lehetne szedni és a szerzőnek átutalni. Ennek kb. 15%-a illeti az ügynököt. (Nem tudom, hogy a magyar alügynökségre mennyi jutott volna ebből, de tegyük fel, hogy 20%. Aka16 font. Mennyi az forintban? Erika felajánlotta nekem egy telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy ő ezt beviszi és leteszi nekik az asztalra, ha utána nem állnak már az utamba...) Jó, persze, hogy ők adott esetben akár 800 fontért árulják a művet, az egy dolog...

Az idő tovább telt, a kuratórium meghozta döntését, támogatást nem kaptam, tehát gond egy szál se – mondhatnánk...

Deee, deeee, gond nagyon is van. (Azon felül is, hogy hat hete anyám etet, mert azóta egy szál munkám nincs (leszámítva a disszertációmat, amit hétfőn adtam le), és az utca végéig sem tudok elmenni, szóval számítottam a Babitsra!) A gond pedig az, hogy egy alügynökség, aki semmit le nem tett az asztalra, most jó pénzért árulgatja a könyvet, amiről mindenki az én révemen szerzett tudomást, és arra utaltak, hogy a Kossuth nem fizette volna ki a szerzői jogdíjat Johnnynak (könyörgöm, a próbafordításnál tartottunk, hol volt még a kiadás?!?! És pont a Kossuth lenne "nem rendes"?!), én pedig nem lettem volna fair azzal az emberrel, akiért minden évben átrepültem a fél kontinenst! Aki minden évben magához ölelt és megpuszilgatott, akivel együtt jótékonykodtunk, akinek a története gyerekként megmentett attól, hogy a lovak alá feküdjek, aki miatt egyáltalán én már vagy másfél évtizede autósportot írok és fordítok. Én ne lettem volna fair, éppen vele?? Drága Johnny, ha tudná mi folyik itt vacak 80 fontért! – mellesleg az Ő 80 fontjáért!!

Valamiért úgy érzem, érzelmileg állok olyan közel a szerzőhöz és a történethez, hogy jogot formálhassak arra, hogy én fordíthassam magyarra azt a szöveget. Nem a pénz miatt (még akkor sem, ha abból most nagy hiány van), vagy nem azért, mert nekem ettől nevem lenne (dehogy lenne!). Azért, mert az a történet annyira szerves része az enyémnek, hogy ha nincs, akkor talán én sem vagyok...

Az AN irodalmi alügynökség (az angliai főügynökséggel, a PFD-vel közösen) nem egy egyszerű projektet csavart ki a kezemből. Johnny Herberttel közös, 20 éves múltunkat rabolta meg. És erre már nincsenek szavaim...