Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Brno 2009

2009.06.24

A miért tökéletesen adott volt. Azért mert akartunk! Mert tavaly Monzában nem használtam el a passzokat, amiket Alex Zanardi ígért nekem, mert közel van, mert jó versenyeket futnak ott, mert oda szeretnek menni a magyarok, és – bár ezt csak most, utólag tudom – olyan csodálatos hely!

 

Brnót nem az teszi csodálatossá, hogy alig akad valaki arra, aki beszél bármilyen emberi nyelvet, nem is az, hogy egyáltalán nincs semmilyen tömegközlekedési eszköz, ami kivinne a pályához, vagy az, hogy alig akad olyan óra, amikor nem esik az eső… Sokkal inkább az, hogy egy olyan pálya fekszik ott, ahol azoknak megy jól, akiket az ember szeret, és akik miatt odament. Mert az élmények mellett eltörpül, hogy ronggyá áztunk pénteken egy erdő közepén, ahelyett, hogy a pályán lettünk volna, hogy egy félreértés miatt a legrosszabb pillanatban dobtak ki minket a sajtóközpontból, vagy hogy álladóan vizesek voltunk, és/vagy fáztunk.

 

Szóval kezdjük az elején! Az úgy volt, hogy a Hotel Motorsport teljesen tele volt már 4 héttel a verseny előtt, szóval igyekeztem egy jó helyet választani helyette. A választás jól sikerült, a hotelünk csodálatos volt, de kint voltunk az erdő közepén. Hogy nem zajongott senki a hátsó sikátorban hajnali háromig, az viszont kárpótolt azért, hogy bármit akartunk, be kellett mennünk a városba, az óránként egyszer járó busszal.

Csütörtökön érkeztem, és mivel időm volt bőven, bár hátamon a 15 kilós táska, azért kiballagtam az én drága jó angol barátnőm elé a reptérre. Lou Massara, Londonból. Na, az is egy külön történet, hogy hogyan ismerkedtünk meg, de az a sztori a másik gyerekkori hősünkről szól, bizonyos Johnny Herbertről. Szóval most inkább ragaszkodnék ehhez a meséhez.

 

A két kissé lökött nőszemély már csütörtökön nagyot alkotott, amikor „sikerült elérniük”, hogy a helyi szupermarketben hülye turistának nézzék őket. Ez is csak olyan helyen fordulhat elő, ahol az eladó csak a saját anyanyelvét beszéli, szóval nézőpont kérdése csupán, hogy ki a „műveletlen”… :)

 

Este elhatároztuk, hogy péntek reggel átbuszozunk a pályához legközelebb eső helyre, és a verseny helyszínét a sárga turistaösvényen fogjuk megközelíteni. A számításban két hiba volt mindössze. Az egyik, hogy pénteken egész álló nap szakadt az eső, a másik, hogy ez itt nem a Hungaroring! Ha a HÉV-ről Szilasligeten leszáll az ember, a Wéber utca végéről egyenesen átvághat egy legelőn a Ringig, és már ott is vagyunk! Én, hülye, naiv, magyar gyerek, azt hittem, ez itt is így működik! Persze! A sárga turistaösvény egy hegyen vezet fel-le kanyarogva, az erdőn keresztül! De milyen erdőn! Alig 20 méterre tőlünk egy hatalmas szarvas ugrott ki a sűrűből, és tűnt el az erdő másik felében. Majd’ összecsináltam magam ijedtemben, és ez csak egy szarvas volt! Este eszembe jutott, hogy ez itt nem a magyar kisfenyves a falu határában, úgyhogy szerencsénk volt, hogy egy szarvast ijesztettünk meg, és nem egy róka, egy farkas vagy egy hiúz jött szembe!

 

Minden ösvények két vége van: jobb esetben az egyiken bemész, a másikon ki. Csakhogy a jelzések annyira nem voltak egyértelműek, hogy nagyjából egy órányi séta után sajnálatos módon ugyanazon a végén jöttünk ki, amelyiken bementünk… :) Lou megkérdezte, hogy mit akarok most csinálni. Erre mondtam, hogy bármit, de egyben biztos vagyok: nem akarok visszamenni az erdőbe!

Közben írtam egy sms-t Daniela Zanardinak, hogy csupán órák kérdése, amíg a pályára érünk, mert egy erdő közepén vagyunk, eltévedve… A válasz meg is jött: „Don’t worry, I’m not on the track until 3 pm.” (Ne aggódj, nem vagyok a pályán délután háromig!) Nekem pedig mindezt sikerült így olvasnom: „Don’t worry, I’m on the track until 3 pm. (Ne aggódj, a pályán vagyok délután háromig.) Van egy olasztanárom, aki azt szokta mondani, hogy amikor egy olasz azt mondja neked, hogy ne aggódj, na, akkor kell elkezdeni aggódni. Én amiatt ugyan egy percig sem aggódtam, hogy nem érek ki a pályára, hanem amiatt annál inkább, hogy az erdőben fogunk éjszakázni… Talán ez lehetett az oka annak, hogy egy „not”-tal kevesebbet láttam a kijelzőn…

 

Volt velünk egy cseh fiú, aki beszélt angolul, és útbaigazítást kért a helyiektől. Akik azt válaszolták, hogy vagy visszamegyünk az erődbe, vagy visszamegyünk a városba, fogunk egy taxit, és kivitetjük magunkat a pályára. Természetesen utóbbit választottuk.

Csuromvizesen, de fél kettőre a bejáratnál voltunk! Hogy csodálkoztam ezek után, hogy sem sms-t írni, sem telefonálni nem tudtam Danielának! Elfogott a pánik, minden létező ismerősnek írtam üzenetet, segíteni persze senki nem tudott. Az eső szakadt, és én már csak egyetlen dolgot akartam: egy pár száraz zoknit és cipőt! Esélytelen volt! Kiderült, hogy pénteken szabad a bejárás a pályára, szóval a nyakunkba vettük a paddockot, és benéztünk a BMW-hez, ahol azt válaszoltak, hogy Alex ma nem jön ki a pályára, de este hét előtt Daniela sem! No, hát elővettem a telefonomat, és mi történik? Van ott egy „not”, ahol az előbb nem volt! Semmi pánik, mégsem este hétig ázunk ott, csak délután háromig. Van Brnoban egy fedett lelátó, felültünk oda, és – mivel a térdem rendben volt, fáslira tehát nem volt szükségem – a száraz fásliból zoknit varázsoltam magamnak. Háromkor már csörgött a telefon, hogy hol a csudában vagyunk, mert valaki a passzainkkal a bejáratnál áll és minket vár! Ó, Istenem, ha nem angolul lett volna az az sms, hanem akár finnül, akár olaszul, megértem, hogy így elnézem! De angolul volt! Ezt benéztem – az elmúlt 2 hónapban a legdurvább bakim volt! Szerencsére nagyobb bajunk nem lett belőle. Megnéztük az edzéseket, hazamentünk – találtunk egy buszt a taxi helyett, ami péntekenként a pálya felé járt – és lefeküdtünk aludni.

 

Persze előtte a városban megkerestük egy másik angol barátomat, Iryna Vale-t, aki kedves férjével másnap szintén a pályára igyekezett, és megkértük őket, hogy osszunk meg egy taxit. Egyszerűen fantasztikus dolog: mindenhol vannak barátok! :)

 

 

Másnap reggel Iryna egy kis Guernsey zászlóval ült a kocsiban. (ha valakinek még nem lenne világos: angolok voltak, szóval Andy Priaulx számíthatott a támogatásukra!)

-          Aranyos a zászlód – mondtam.

-          Van egy nagy is a hátizsákban – válaszolta.

És tényleg: alig értünk oda, egy hatalmas brit és egy hatalmas guernsey-i zászló került elő a hátizsákból. Kihajtható zászlórúd, miegyéb…

-          Wow! – csak ennyit tudtam mondani.

-          Én mondtam neked, hogy van egy nagy is! – mondta Iryna.

Igen, drágám, de ez nem nagy, hanem óriási!!!! Nyomasztó angol fölény vett körül…

-          Attól tartok, otthon felejtettem az olasz zászlómat – mondtam. Viccnek szántam, soha nem volt semmilyen zászlóm!

-          Mi sehová nem megyünk ezek nélkül – jött a válasz.

Vagy hat lelkes szurkoló volt az egész lelátón. Egyszer csak egy induló harsant fel a hangosból.

-          Na, mi van? Megjött a király? – kérdezte Lou. :)

Szóval a király nem, de innentől működött a hangosbemondó – csehül! Ó, hogy gyűlöltem vasárnapra! :)

 

Magyarhiányom volt. És persze be akartam mutatni Lounak a magyar csapatot. (Melyből egyből kettőt is találtunk egymás mellett! Még egy ember volt a versenyzők között, akihez személyes szálak fűztek Henri Karjalainen, finn pilóta a Formula 2-ből, de róla később!) Michelisz Norbi áll a sátor előtt.

-          Szia! Gondoltam bemutatom az angol barátomnak a magyar csapatot – mondom, mire Norbi illedelmes gyerek módjára kezet fog Louval, a következő szöveg kíséretében:

-          Szia, Norbi vagyok.

-          Mondom, csak nem figyelsz: bemutatom a magyar csapatot az angol barátomnak…

Volt nevetés a dologból.

-          Mi újság – kérdem.

-          Hol esik, hol nem, hol vizes, hol nem, a gumin filózunk…

Hagytam is őket filózni. Legközelebb csak akkor próbáltam megkeresni Norbit, miután megnyerte az időmérő edzést. Szóval azt hiszem, egészen jól sikerült a gumiválasztás. Az én kis finn barátom a második lett a saját időmérőjén, Alex pedig az edzésen, szóval úgy nézett ki, a pálya az én pályám is! Persze mondani sem kell, hogy senkit nem találtam, akit kerestem… Vagyis épp jókor voltam jó helyen, mert legalább Andy Priaulx aláírta az Andy Priaulx életrajzomat.

Aztán sikerült összefutnom Danielával is, de a többieket változatlanul nem találtam…

 

Végül délután Norbit akkora csapat magyar szurkoló gyűrűjében leltem meg, hogy először észre sem vettem, merthogy ki sem látszott az embertömegből. Ideges volt a verseny előtt, pedig az eső elállt, a pálya pedig nagyjából felszáradt.

Henri megfutotta a saját versenyét, negyedik lett, de továbbra is az eltűntek listáján foglalt helyet.

A BMW kibérelte a rajtrács elejét, és aki ismer, azt hitte, hogy most aztán nagyon boldog vagyok. Nem volt rossz! És ami fontos: Alex a harmadik lett, szóval összefutottam vele a sajtóközpontban. Nem akármilyen arcmemóriája lehet, mert találkoztunk egyszer az életben, több mint fél éve, és megismert! Pedig biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen szurkolója. Félix Porteiro, a srác, aki épp egy éve a brnoi versenyén lopta be magát a szívembe, most egy privát csapatban vezet. De hogy vezet! A privátok közt ő nyerte az időmérőt, jelenleg első a privát bajnokságban, szóval meg is jegyeztem Lounak, hogy ez a srác tud vezetni!

 

Közben volt időnk olyan dolgokra is, hogy szurkoljunk a Formula Masters sorozatban valakinek. Lou kedvence a sárga-fehér autó volt. Én kissé késve kapcsolódtam be, és azt hittem, ő annyival vezet a többiek előtt. Lou felvilágosított: nem, annyival van lemaradva a többiek mögött! Az én kedvencem a zöld-kék kocsi volt, hasonlóan nagy követési távolságot tartott a mezőnytől! :)

 

A mi drága jó Norbink pedig olyan magabiztosan vezetett az élről rajtolva a Seat Leon Eurocup első versenyén, hogy mérget vettem volna rá, hogy győzni fog. De a verseny a kockás zászlóig tart, és a Zengő kék autója két körrel a leintés előtt defektet kapott! Én pedig egészen addig kapaszkodtam egyik kezemmel a másikba, mert ez a srác mindig úgy vezet, mintha nem is autó, hanem repülő lenne a feneke alatt.

 - Sajnálom, drágám – mondta Lou.

 - Én is sajnálom! Pedig olyan jól ment!

 - Tényleg jól vezet…

 

A nap végén kicaplatunk a legközelebbi buszmegállóba (kb. 4 km-re volt a pályától), és vártuk a buszt. Csehországban a buszok soha nem sietnek sehová! Ha valaki arra jár, és megkérdi, mit is csinálunk ott, azt hiszem, az lett volna a korrekt válasz, hogy hangyát szedünk! :)

 

Hazaértünk rendben, csak egyetlen gondom volt: megint a McDonald’s-ban kellett vacsoráznunk!

 

Csodálatos vasárnap reggel virradt ránk. A problémám csak annyi volt, hogy idegességemben előbb fent voltam, mint a nap. Az érdekeltségi körömbe tartozó sorozatok közül a F2-esek kezdtek egy újabb időmérővel, és a 10. hely sem volt rossz Henritől. Ha valamire fogadni mertem volna a hétvégén, akkor az az lett volna, hogy legkevésbé a vasárnapi időmérője és futama közötti másfél órában fogom megtalálni! A fogadást elvesztettem! Neki viszont sem az arc, sem a név, sem az egyéb memóriája nem jó, mert ő nem emlékezett rám.

-          Finn vagy?

-          Nem.

-          Akkor hogyhogy beszélsz finnül? – na, ez a kérdés már sokkolt.

-          Nem emlékszel rám, ugye?

-          Honnan kéne emlékeznem?

-          Mondjuk onnan, hogy kérdőívet töltöttél ki nekem, amikor a finn autósportról írtam a szakdolgozatomat.

-          Honnan jöttél?

-          Magyarországról! – kezdtem dühös lenni.

-          Áááá! Te vagy az a lány, aki küldött egy kérdőívet Magyarországról!

Végre valahára! Jó reggelt kívánok! Henrinek igencsak határozott válaszai voltak a kérdőíven, és a Facebookon is minden további gond nélkül visszajelölt, szóval azt hittem, egy bemutatkozás elég lesz… :) Hiába, az én őrült finnjeim…

 

Aztán elkezdtünk Formula Masterst nézni. A kedvenceink hasonlóan jól szerepeltek, mint előző nap. A kék-zöld autón a 12-es számot láttam. Meg is kértem Lout, nézze már meg a programfüzetben, hogy hívják a srácot. Hiába kerestük azonban, nem volt 12-es a listán. Meg is jegyeztem:

-          Tudtam, hogy mi mindig a lúzereknek szurkolunk, nade, hogy valaki annyira lúzer legyen, hogy programfüzetből is kimaradt, hát az már gáz!

-          Talán rossz sorozatban indult el – vetette fel Lou.

-          Igen, biztosan. Ha a megfelelő helyen indul, akkor tuti nyerne is…

 

A WTCC első futamának rajtját a tetőről néztük végig, így aztán nem tudom, hogy a csudában sikerült Andy Priaulxnak és Augusto Farfusnak kilöknie egymást, de akkora baleset volt az első kanyarban, hogy be kellett küldeni a Safety Cart! Na, ekkor kezdtem utálni a hangosbemondót, mert kb. a következőt értettem (a cseh nyelvvel voltak problémáim), hogy aszongya: „ZhklHGFLAEWBV Alex Zanardi aslkfgsdlbgla Alex Zanardi jkgbdfla lkdjgflja ljhgdflja kjhgfjhvgugvladbgla jhdvgfkajv Alex Zanardi… és így tovább. Hát igen, Alex megúszta az ütközést, megelőzte az egyetlen autót, aki előtte volt, megfutotta a verseny leggyorsabb körét, és megnyerte a futamot.

 

És abban a pillanatban, amikor felértek a dobogósok nyilatkozni (kell-e mondani, hogy Félix Porteiro nyert a privátoknál?), egy félreértés következtében kidobtak minket a sajtóközpontból. Nem előbb, nem később, akkor! Soha nem fogom megtudni, ki mit mondott! Pedig olyan boldog voltam!

 

A második futamon Alexnek nem volt szerencséje, a kavicságyban landolt, és innentől kezdve a hangosbemondó áttért a következő variációra: jkbfafj jabf bajfhbuerhgbljbv Felix Porteiro jahbvfk jhbafgurebg jkbavolfrbeg Sergio Hernandez lijahbgfoieqb iabfie jbavoueba Felix Porteiro jkhva jkabvfikae kbaikvbe Sergio Hernandez… Ez sem volt sokkal jobb… Sergio Hernandez megelőzte a vezető Félix Porteirót, és megnyerte a versenyt.

 

És akkor jött a Zengő, meg Michelisz Norbi a kék repülőgépével, és valahonnan a világ végéről rajtolva csaknem megnyerte a futamot. A 13. helyről a 2.-ra? Igazán szép volt! Hogy is mondta Alex annak idején? „A jó versenyző megnyeri a versenyt az élről rajtolva, a nagyszerű versenyző a körülmények ellenére nyer.” Abban azért megegyeztünk Louval, hogy Norbi inkább már az utóbbi kategóriába tartozik.

 

Vége van. Sétálunk a paddockban. A mai egy igazi olasz-spanyol nap volt (ezt a két himnuszt hallgattuk egész nap!) Amint Félix Porteiro boxa mögött haladunk el, megjegyzem Lounak:

-          Ugye, mondtam, hogy ez a srác tud vezetni? (az időmérőn és mindkét futamon első a privátok között!)

-          Igen. Tényleg!

 

Oh, a cipőfűzőm… a legjobbkor. A BMW motorhome-ja előtt állok meg bekötni. És kivel futunk össze? Maximum csak remélni mertem, hogy esetleg sikerül elbúcsúznom tőle.

-          Ciao!

-          Ciao, complimenti! (Gratulálok!)

-          Grazie! (Köszönöm!)

Aztán még beszéltünk egy kicsit általános dolgokról angolul. Azt hiszem, ideje lenne végre normálisan megtanulnom olaszul! Alex búcsúzik:

-          Mennem kell. Kapok egy puszit?

-          Persze!

 

Kicsit arrébb Lou megjegyzi:

-          Igazán kedves ember!

-          Nem gondolod, hogy nyomós ok kell ahhoz, hogy én szeressek valakit?

 

 

 

VÉGE!

(Persze más is történt ez után, de az már nem is annyira fontos!)HHáromkor már csörgö

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.